Még mindig szakadt az eső. Olyan sötét volt, mintha este nyolc óra lenne. 

Erről egyből az jutott eszembe, mikor együtt futottunk haza Mirandával a sötét utcákon…
Nem tudom meddig ülhettem ott. Vártam apát. Nem tudtam semmivel sem elterelni a gondolataimat Mirandáról. Minden egyes gondolatom hozzá vezetett. Akármire néztem, csakis ő jutott eszembe. 
Hirtelen lépteket hallottam az út mellől. Tudtam, hogy apa lesz az. Hiszen semmi esély arra, hogy Miranda előkerüljön. Nincs már nekem akkora szerencsém. 
- Just! – kiabált hangosan egy ismerős hang. Mérföldekről felismerem, hogy ez csakis apa lehet.
- Hangosabban nem lehetne? – nevettem el magam kínomban.
- Hol lehet? – jött felém apa nagy léptekkel. Odafutottam hozzá, és szorosan megöleltem. – Hiányoztál már. – mosolygott rám s összekócolta a hajamat. Felnéztem rá. – Tudod még, hogy mit mondtam? – nézett rám szigorú arccal.
- Melyiket? – mosolyogtam már-már kényelmetlenül.
- Ne veszítsd el Mirandát. Ő az egyetlen, akit én is bírok. Jó fej, aranyos, szép és… olyan hozzád való. Nézd Justin… az, amit a nőkről tudok… hát, nem lehetne könyvet írni róla. De ami lényeges, hogy sose bántsd meg. Mindig legyél ott mellette, védd meg, még akkor is, ha nincs igaza. Férfiból vagy – ütötte meg a vállamat bíztatás képpen. – csináld azt, ami egy férfihoz illik. Ne legyél gyáva kimutatni, amit érzel. – ezen valahogy elgondolkoztam. Igaza van… elengedtem, hagytam, hogy elfusson, az akit a legjobban szeretek, aki pótolhatatlan, akiben az egész jövőmet látom.
- Kösz. – bólintottam. Percekig nem szóltunk egymáshoz, csak fel-alá járkáltunk az erdőben. A pólóm teljesen elázott, apáéról nem is beszélve. A nadrágomról már kaparni lehetett volna a rászáradt sarat.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Miranda szemszöge:

Nem tudom, hogy miért futottam el. Miért hagytam ott őket. Nyugalomra volt már szükségem. 
Most, hogy Justin elhajtott, talán soha többet nem látom… de én nem vagyok hibás!
Nem vagyok hibás! Nem hibáztathat. Azok után, amikor átéltem… a csajozgatásai meg még sorolhatnánk. A nagyseggű Kardashianról nem is beszélve…
Ez az eset meg sem kottyanhatna neki. Most is én vagyok beállítva hibásnak. 
Én ezt a kapcsolatot teljesen átértékelem. Mostantól… 

Nem tudom, hogy hol lehetettem. Valamiféle erdőbe... talán. (?) Már több órája bolyongtam körbe-körbe. Emellett szakadt az eső. Borzasztóan nézhettem ki. A fehér pólóm tiszta víz, a fekete melltartóm gyönyörűen átlátszódott, a nadrágom tiszta sár, a cipőmről nem is beszélve.
De hirtelen lépteket hallottam. Úgy éreztem, hogy el kell futnom. Messzire. De a lábam a földbe gyökerezett. Mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem, valami itt tart, amitől mozdulni sem lehet.

-Miranda!- hallottam egy ismerős hangot. Ez nem lehet…
- Miranda! – ez nem igaz… ő is itt van?!  Hirtelen nem tudtam, hogy most örüljek vagy legyek mérges. 
Minden érzés kavargott bennem. Valamiféle szerelemkatyvasz…
- Justin? – kérdeztem alig hallható rekedt hangon. Nem volt erőm ordibálni, kiabálni. Csak álltam egyhelyben. Éreztem, hogy az eső leghidegebb cseppjei a kezemen landolnak, és halál lassan folynak végig. Nem tudtam felfogni a helyzetet... nem jutott el az agyamig. 
Egyre hangosabban hallottam a léptei közeledni.
Ahogy az arcát megláttam a sűrű fák között megdöbbentem - annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem.