KÉT ÉVVEL KÉSŐBB

Két teljes éve, hogy nem láttam Justint. Ezek a napok, amiket átéltem nélküle, rettenetesen fájdalamasak voltak. Minden nélküle eltöltött perc kínzó vágyat ébresztett fel bennem, hogy beszéljek vele, vagy legalább egy SMS-t küldjek neki. De nem tudtam belenyugodni, hogy tönkrevágta a köztünk lévő erős köteléket. Óriási tőrt döfött a szívembe, amit soha nem fogok megobcsájtani neki. Ám ezalatt az idő alatt, rengeteg SMS-t kaptam, hogy szeretne velem találkozni, és elmondani ezt az egészet négyszem között. Többek között koncerteket mondott le, és több újság főcikkje volt az, hogy Justin maga alatt van, és végezni akar magával. Rengeteg ajándékot küldött.
 Amióta szakítottam vele, azóta is Ginával jár. Bár egyik képen sem mosolyognak, vagy csókolóznak együtt. De ez a nap más lesz. Választás elé állított. Így két év után.
Nemrég betöltöttem a tiznyolc életévemet. Csaptunk egy kis bulit. De kinek van kedve olyankor bulizni, amikor két évig nem látod a számodra legkedvesebb embert? Nem tudok rá haragudni. Pedig kellene. Sőt kell is.
Tegnap kaptam tőle egy e-mailt, hogy szeretne meghívni az ő Tizennyolcadik Party-jára. Hatalmas bulit akar rendezni, csajokkal, rajongókkal. Semmi kedvem nincs elmenni. De pofátlanság lenne nem elmenni. 
*csiing.*
Ez biztos Emily lesz…
- Szija! – pattanok fel a kanapéról, és a nyakába vetem magam.
- Csaaaj! Mi újság? – néz rám boldogan. Majd ő is szorosan megölel. Annyira hiányzott már a jelenléte, és úgy az egész emberi lénye.
- Hát, semmi nagyon. – nevetek fel, majd felráncigálom a szobámba.
- Szóval akkor megyünk? – dől le boldogan az ágyamra.
- Én nem. – tekergettem szememet, majd behuppantam a fotelbe.
- Nehogy máár! Attól mert te nem hívtad meg a tizennyolcadik bulidra, ettől meg elmehetnél az ő partijára. 
- Ah. Ne legyélm már te is ellenem. – tekergettem szemem, majd hozzávágtam egy párnát.
- Hé, én nem vagyok ellened, csak szeretnélek újra boldognak látni. Justin mellett. – tette hozzá halkan.
- Nem érdekel Justin. És semmi ami hozzá kapcsolódik. – pedig igenis érdekelt. Jobban mint bárki más. Túl sokáig húztam az időt. Túl sokáig. De megérdemeltem. És ő is. Nem hallgattam meg. Amit rettentően bántam.
Hiszen csak úgy szép az élet, ha két ember összetalálkozik, és erősen megfogja egymás kezét, és megbecsülik és szeretni tudják egymást, és együtt építgetik az életüket. 
Teli voltunk élettel, szabad volt a szívünk és én úgy hittem sose kell félnünk. De bekövetkezett, és ez esett a legrosszabbul az életemben. Amit sohasem tudnék megbocsájtani. Legalábbis azt hiszem, hogy soha. Hiszen ha csak meglátok egy közös képet, elfog a vágy, hogy felhívjam, és megbeszéljek vele mindent. Két éve, hogy nem tudok teljes szívemből boldog lenni, és nevetni. Olyan voltam, mint egy eltévedt hold - a planéta, amely körül keringtem, megsemmisült valamilyen katasztrófafilm-szerű kataklizmában -, de én csak kerengtem tovább szorosan a hűlt helye körül, fittyet hányva a gravitáció törvényeire. A szerelem meditatív állapot: elaltatja a logikát, különben nem kockáztatnánk meg... az emberek csak így találnak egymásra
 És ez miattam van. 
 - Min kattog az agyad? – hallottam Emily hangját, de közben a plafont nézegette.
- Nem fontos.
- Justin? Látom a szemeiden. Mindig csillognak a szemeid, amikor csak meghallod a nevét, vagy ezsedbe jut. Az észlelés a nézőponton múlik, nem csak azon, amit látsz. A fehér fényben benne van a szivárvány minden színe, de nem látod, hacsak nem változtatsz azon, ahogyan nézed. – váltott komoly hangra. Igazából nem tudom miről beszélt, de legbelül éreztem, hogy igaza van. Ha változtatok a nézőponton, akkor talán sikerül. Ha úgy tekintek erre az egészre, hogy el tudnám felejteni Justint…
Ám hirtelen újra csengettek.
- Ki ez mááááár?! – kiáltott fel Emily dühösen majd haját borzolgatta.
- Kinyitom. – mondtam mosolyogva.
Leszaladtam a lépcsőn, és megfogtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót. De akit ott láttam, attól úgy éreztem, hogy szívem örökre megállt. Szaporán kezdtem szedni a levegőt. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amitől úgy éreztem, hogy visszaszorítja az élet minden apró jelét. Se nyelni, se köpni nem tudtam.
Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett. Az egész látványa felborított bennem mindent