- Minket egymásnak teremtett az ég. És most mintha bennem lángra lobbant mind az amit rég éreztem. Nem akarlak elengedni. – suttogta halkan, de valahogy helytelennek tartottam. Helytelennek. Ezt az egészet.

- Na jó, elmegyek a Bahamákra de csak azért, hogy ne kelljen enyelegnem most veled. – felálltam de egyből egy nagy adag paparazzis vett körül minket.
- Direkt kínzol?! – morgom az orrom alatt az égre nézve.
- Együtt vagytok? – kérdezi az egyik fotós, miközben egy sor képet készít rólunk. De még válaszolni, vagy ráförmedni sem tudok, mivel közben körülbelül száz kérdést tettek fel másodpercenként.
- Csend legyen már! – ordítom hangosan, majd elviharzok. Lábam mélyen a homokba süpped, és egyre távolabb kerülök ebből az őrültségből. Haza kell mennem. Vissza abba a házba, ahol megindult a föld. Beborulok az ágyba, és majd holnap lustálkodhatok egész nap. Vagyis lustálkodhatnék. Kellett nekem mondanom, hogy megyek velük. Most olyan mintha ők „győztek” volna. Ki kell találnom valamit. Talán, nem megyek haza. Beköltözök Black Jackhez. Hm, mesés. Kivéve azt a részt amikor megtalálnak a rendőrök. Fasza, mondhatom. 
  A szél erősen fújt, amikor egy meleg kezet éreztem vállamon. Találgatnom sem kellet, hogy ki lehetett az.
- Mi van?! – fordulok meg dühösen.
- Ne haragudj. – szegezi le fejét Justin.
- Még hogy ne haragudjak? – hadonászok kezeimmel. – Akkor mégis mit tegyek?! Ugráljak? – és megfordultam, és ott hagytam. Valahol furdalt a lelki ismeret, de közben marha jól éreztem magam.
 Hirtelen hatalmas lökést éreztem magam mögött, és egyből a földön találtam magam. Egy mázsa homokot nyelhettem le, és futott végig a torkomon, egészen a gyomromig.

-Miranda! Ébredezik! –magam mellett hangos kiabálásokat hallottam. Mi van? Hol vagyok? Óvatosan kinyitottam szemem, és körbetekintettem. Kezemet egy hideg, puha kéz simogatta óvatosan.
- Kicsim… - szólogatatt egy ismerős, lágy hang. Olyan volt mint egy csoda. Mintha már vártam volna rá, csak eddig nem jött.
- Hm? – nyögtem ki. Torkomban hatalmas gombóc vert tanyát. Nem nagyon tudtam megszólalni, inkább csak néztem a körülöttem sürgő-forgó embereket. Egyik az infúziót kapcsolgatta, másik pedig egy gép képernyőjére volt rátapadva. De szívem hirtelen lelassult, és normális tempóra váltott. Tekintetünk találkozott. Mélybarna szemei lelassították a bennem lévő zűrzavart, és úgy éreztem, hogy helyreállt minden. Jó érzés volt magam mellett tudni barátomat, és hogy egész idő alatt fogta kezemet. 
- Mi történt? – suttogom halkan, miközben úgy éreztem torkomat erősen szorongatja valami. Valami nagy és erős fájdalom.
- Összeestél, és azonnal behoztunk ide. Három napja mozdulatlanul feküdtél itt. Tudod milyen rossz volt ilyen esetlennek látni téged? Mintha egy tőrt szúrtak volna a szívem közepébe. Főleg, hogy hallottam már olyanról is, hogy valaki tíz évig volt kómában.– mondogatja könnyes szemekkel, és apró puszikkal hinti be arcom minden egyes szegletét.
- Három nap? – rémülök meg, s nagy szemekkel keresem tekintetét. Annyira jól estek szavai.
- Igen. – simogatja kezemet. – De vége van. Legalábbis remélem. Amúgy itt van a telefonod. Jött sms-ed… nemrég. – nyújtja telefonomat kezembe. Megnyitom, majd olvasni kezdem.
„Kellemes napot Miranda Shay. Az apja, Adam Shay Önt megjelölte az örökségében. Kérem ma jöjjön el a Boulevard Street 8-ra, máskülönben Anne Shay fogja megkapni. Köszönettel: Damen Finklerman” 
- Wow. Meghalt az apám? És ki az az Anne? – nézegettem a telefon képernyőjét. Majd Justinra pillantottam. – Még ma ott kell lennem. Szóval. – felköhögtem. – Mennünk kell.
- Nem megy maga sehova. – állt elém egy orvos. – Még egy napig maradjon bent, aztán mehet a maga útjára. 
- De nekem ma el kell mennem. Aztán majd visszajövök. – s azzal kezébe nyomtam mobilom. Elolvasta az üzenetet, majd nagy nehezen bólintott.
- De kérem kísérje el. – ütögette meg Justin vállát. Ő pedig fülig érő vigyorral bólogatott. Az orvos kiment
- Hoztam be neked ruhát. – bökött a kis fekete bőröndre.
- Köszönöm. – szorítom meg kezét. 
- De cserébe kérek valamit. – néz rám kacéran.
- És mit? – nevetek fel.
- Amit három napja nem adtál. 
- És az mi? – húzom agyát, de nem sok sikerrel, mivel azonnal lecsapott ajkaimra. Óvatosan beletúrtam selymes hajába. Nyelvünk egy pillanatra összeért, de úgy is maradt. Elhúzódtam tőle, majd lassan felálltam, és a bőröndöm felé lépkedtem.
Kihúztam egy szürke nadrág, és egy fehér mintás pólót. Jusra néztem, aki egyből fogta az adást, és elfordult. Pillanatok alatt felöltöztem.
- Mehetünk? – mosolygok rá kedvesen. – Amúgy hol vannak anyuék?
- Haza mentek. Aludni. Két napig folyamatosan itt voltak, de már nem bírták tovább alvás nélkül. Akkor menjünk. – megfogja kezemet, majd kilépünk az ajtón. Ám ekkor olyan történt, amire életemben nem számítottam volna. Legalábbis eddig nem