-Várj… - gondolkodtam el, hiszen itt valami nagyon nem stimmel. – Nem felejtettünk el valamit? – de ahogy ezt kimondtam, tudatosult bennem minden. Ránéztem Justinra, akinek az agyához is eljutott a gond.

- Úgy érted…? – nézett rám döbbent arccal.
- Úgy… Mi van ha terhes leszek? – fakadtam ki. – Ilyenkor, karácsonykor egy patika sincs nyitva, hogy vegyek egy esemény utáni tablettát. Főleg, hogy karácsony van. Holnap karácsony másnapja. Akkor is zárva lesz. Meg azután is. – fogtam a fejemet. Hogy lehetünk ennyire felelőtlenek? Nem értem. Egyszer már kijátszottuk a sorsunkat, de akkor hatalmas nagy szerencsénk volt. Most viszont. Bajban vagyunk. Fejemet tenyerembe mélyesztettem. Nem tudom mihez kezdünk most. 
- Melletted vagyok, mint mindenben. Te is tudod. – mondta teljesen komolyan, majd szorosan magához húzott. Annyira jól estek szavai.  Melegség futott át rajtam, és elképzeltem jövőnket. Ha minden így folytatódik tovább… akkor talán … el kell mondanom anyáéknak, Pattienak, akik emiatt a padlón fognak feküdni az elképedéstől, Justin karrierjét tönkre teszem, elveszem a kedvét az énekléstől, boldogtalanul fogunk élni, megszületik a gyerekünk, mikor még nem is tanultunk semmit az életből. 
- Erre én nem vagyok felkészülve, és tudom, hogy te sem. – bújtam ki öleléséből. Pedig kár volt. Erre volt most a legnagyobb szükségem. De inkább felálltam, és kimentem a mosdóba. A csap fölé hajoltam. Hallottam Justin lépteit magam mögött.
- Minden rendben lesz. – öleli át hátulról derekam. De most semmi kedvem nem volt az ilyenhez. Óvatosan kibújtam szoros, védelmező karjaiból. Valamit tennünk kell.
- Nem akarom tönkretenni a karrieredet a terhességemmel. Sem az életünket. Tudom, hogy életed álma, hogy millió ember előtt léphess fel. Ha megtudják, hogy terhes vagyok, mindenki utálni fog, a firkászok mindennek le fognak hordani. Nem akarok neked rosszat. Ezt nem akarom. – néztem mélyen a szemébe, s az egyetértését, ám a tiltakozását is felfedeztem bennük. – És azt sem, hogy elhagyj. – tettem hozzá halkan.
- Soha, semmi pénzért nem foglak elhagyni. SOHA. – hangsúlyozta, s mélyen szemeimet fürkészte. Hittem neki. Tényleg hittem neki.
- Beszéljünk holnap velük. – sóhajtottam fel. Ha eltitkoljuk, csak rosszabb lesz.
- Anyuékkal? – biztosan furcsálta amit mondtam. Bólintottam. – Biztos ezt akarod?
- Ez lesz a legjobb. – lefeküdtem a kanapéra. A plafont bámultam. Éreztem, hogy Justin mellém fekszik. Szorosan hozzám bújt, s hasamat simogatta.
  Hamar elaludtunk. Talán pár perc, és máris átkerültünk mindketten az álomvilágba.
 

Kinyitottam a szememet. Justinnal egymás felé voltunk fordulva. Még mindig az igazak álmát aludta. Hihetetlenül aranyos látványt nyújtott. Kissé kócos haj, lehunyt szemek és résnyire nyitva a szája. És kezével hasamat ölelte. 
- Milyen édes ügye? – hallottam egy hangot mögöttem. Hirtelen összerezzentem a hang hallatán. Átfutott rajtam a hideg. De megnyugtatott, hogy mégiscsak ismerős volt ez a hang. 
- Pattie? – kérdeztem kómás állapotban.
- Igen. – mosolyog, majd megsimogatja hajamat. – Jól aludtatok? 
- Persze. – ásítok nagyot. – Anya itt van? 
- A konyában van Lucievel. – beletúr barna hajába, majd a konyha felé mutat. Éreztem, hogy Justin is mocorogni kezd mellettem, úgyhogy inkább csendben maradtam, hiszen megérdemli, hogy végre normálisan ki tudja aludni magát. Főleg a tegnapi utána. Így hát visszabújtam mellé. Fél óráig csak az arcát nézegettem. Mindent szemügyre vettem. Kócos haját, tiszta, makulátlan bőrét, telt ajkait, pisze orrát. Annyira tökéletes. 
  Hogy lehetek ennyire szerencsés lány? Annyi millió tini, vagy akár felnőtt bármit megadna azért, hogy Justin csak egy csöppet is ránézne. És én megkaptam. És úgy érzem nem becsülöm meg eléggé. Főleg, hogy a nyakára hoztam még a saját bajomat is. Nem lehetek ennyire szemét. 
  Körülbelül öt perc múlva mocorogni kezdett.
- ’Reggelt. – mosolygok rá kedvesen. Óvatosan kinyitja szemeit, majd körbenéz.
- Hol vagyok? – kérdezi rám nézve rekedt, kómás hangon.
- Nálatok. A kanapén. – kuncogok halkan.
- Hogy vagy? – kérdezi halkan.
- Még jól. – húztam számat. De nagyon szomorú lett. Hogy lehetek ekkora szerencsétlenség? 
- Gyere. Minél hamarabb túlesünk rajta, annál jobb. – álltam fel, majd őt is magammal húztam. Bólintott, majd felkészültünk a legrosszabbra. 
  Leültünk a konyaszékre, majd mellé húzódtam. Teljesen magával rántott az illata.
- Anya, Pattie. – kiabáltam, de ők fél másodperc alatt már meg is jelentek. – Beszélnünk kéne. – motyogtam orrom elé. De úgy látszik megértették. Leültek elénk, és nagy szemekkel néztem rájuk. Iszonyú égő volt.
- Szóval… - hebegtem-habogtam magam elé. Justin keze hirtelen a combomra tévedt. Bíztatást adott. Mély levegőt vettem, és belekezdtem. Akármilyen nehéz is, el kell mondanom. (Szép kis karácsonyi ajándék lesz nekik.)
- Szóval. – nem mertem egyikük szemébe se nézni. Az előttem lévő szalvéta széleit csipkedtem. Nagyon ideges voltam. 
- Tegnap… Justin és én. Hát izé. – Pattie felkuncogott. Reméltem, hogy nem kell kimondanom. – Szóval, na értitek. És… nem védekeztünk. – a terítőt bogarásztam, s a másik kezemmel, Justin ujjait szorongattam. Ránéztem, s szemei ugyanúgy csillogtak. Esdeklően néztem rá bocsánatért könyörögve, amit ellene/ellenük követtem el. Hiszen ha úgy vesszük én voltam a hibás. Nem figyeltem. És elrontottam mindent. Talán az egész életünket.