-Te mit keresel itt? – mosolygok rá feszülten, majd próbálok felállni csurom vizes ruhámmal. Megfogta kezemet, s napfény már nem sütött arcába. Nem lehetet nem felismerni. 

- Röplabda meccs van. – gyorsan intett a fiúknak, vissza dobta nekik a labdát, s megfogta a kezemet, de hirtelen eleresztette.
- Várj, ügye nem gond, ha veled megyek? – kérdezte ártatlan mosollyal.

- Dehogy. – mosolygok rá, s kezemet nyújtom. – Már nagyon hiányoztál. – erősen megszorítja. Még sétálunk a mólón egy kört.
 Kiálltuk a sort a hamburgeresnél, majd a fűszereket kínáló állványhoz, ahol Justin jókora mennyiségű ketchupot nyomott a hamburgerére. Amikor visszatette, a zsömle tetéjét, a ketchup minden oldaláról folyni kezdett a szendvicsből.
- Ez undorító. – jegyeztem meg. Rám nézett, majd elmosolyodva megrázta a haját.

- Akkor ezt hallgasd meg. – kezdte mondandóját vigyorogva. – Élt egyszer egy Ray Kroc nevű fickó, aki Mc’Donalds néven indított egy vállalkozást. Ismerősen cseng a név? Nos ez a fazon a kezdetektől fogva ragaszkodott hozzá, hogy az általa árult hamburgerhez, emlékezetnélek arra, hogy bizonyos szemszögből ezt volt az eredeti amerikai hamburger, mindig adjanak ketchupöt.  – mondta komolysággal, ám de arcáról le lehetett olvasni, hogy ez csak egy elcsépelt történelem. 
- Szóval most már világos számodra, hogy miért fontos ennyire a ketchup az ízharmóniához. -  rábólintottam, még mielőtt belekezdene a II. világháború rejtelmeibe.
- Folytasd csak nyugodtan a történelem titkait. A téma lebilincselő. És most megyek, és hozok valamit inni. – felálltam az asztaltól. – Kérsz valamit? 
- Egy üveg vizet. – mosolyogva bólintottam.
 Alig tettem pár lépést, amikor egy fehér dolog suhant el mellettem. Egyenesen Justin irányába tartott, aki szintén látta a közelgő veszélyt, ezért ösztönösen félreugrott. Ugrás közben azonban elejtette sajtburgerét.
- Mi a francot képzeltek mit csináltok? – csattant föl egy közép-idős férfi, miközben felmérte a terepet. A földön egy vattával tömött, sültkrumplis doboz hevert, Justin mögött pedig Edward és egy „csatlósa” állt zsebre dugott kézzel. Én közöttük álltam. Félre húzódtam, és próbáltam magammal húzni Justin-t is.
- Nem tudom miről beszélsz. – válaszolt Edward.
- Erről! – rúgta a harmincas éveiben járó férfi a dobozt a két fiú felé.
 A hanghordozás volt az, amelytől a közelben állók mindannyian ledermedtek. Kirázott a hideg,  szinte tapintható volt a közöttük lévő tér fizikai torzulása, és általában erőszakba torkolló feszültség ott vibrált a levegőben.
 Az erőszaké, amelyet nyilvánvaló Edward akart kiprovokálni.
 Edward megpróbálta lépre csalni Justint, de helyette egy férfit talált most célpontjának. Összeszorított szájjal méregettem Edwardot.

- Kérlek. – léptem fél centit Edward felé.
- Maradj ki ebből kiscsaj. Elegem van a szarakodásaitokból.  A harmincas férfihoz fordult. - És most mit fogsz csinálni? – vigyorgott. – Megdobsz egy petárdával?
 A férfi arcára kiült a düh, és a megaláztatás keverék, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Justin gyorsan elzavarászta az embereket a móló közeléből. A levegőben érződött, hogy itt nagy vihar lesz. Miközben Justin gyorsan „visszaverekedte” magát a tömegen, gyorsan mellém futott, és átölte derekamat.
- Hogy a francba került ide? – böktem Edward felé, aki a férfival volt elfoglalva.
- Turnén vagyunk, mindenki tudja. – még szorosabban szorított magához. – Gyere, inkább menjünk.
- Várj.. 

 Az egyre jobban felbőszített Edward szájából csak úgy dőlt az alkohol szaga, és a ronda szavak tömkelege. Hirtelen megjelent Edward újabb „klán-tagja”.
- Lance! Fogd le! –ordított Edward. Megindult mind a két fiú, hogy a harmincas férfit közrefogják. De a férfi túl gyorsan mozgott, majd hirtelen minden egy időben került mozgásba. Edward hátra lépett egy fél lépést, Lance felrúgott egy széket. A szék elől elugró férfi nekivágódott az asztalnak. Az asztal persze rögtön felborult. Hirtelen egy kisfiú halk pityergését hallottam meg. Nem bírtam tovább nézni. Muszáj volt valakinek cselekednie. Ha másnak nem, hát nekem.
- Hagyjátok abba! – kiáltottam felemelt kézzel. – Álljatok le! Mindannyian!
 A hangom most meglepően hangos és parancsoló volt. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy mindkettejük belefahyjanak mozdulatukba. A többiek is megdermedtek.  Mi van? Nem láttátok még ordítozni egy lányt? Villámló szemekkel néztem végig az ellenségeskedő fiúkon.
- Vége a verekedésnek! Nincs verekedés! Nem látjátok, hogy megsérült egy gyerek?! – folytattam, majd megkockáztatva azt, hogy megállítanak, átverekedtem magam a férfi és Edward között, és odaléptem a síró gyerekhez, akit valaki fellökött a nagy felfordulásban. A kisfiú négy vagy öt éves lehetett, pólóján pedig narancssárga tök díszelgett. Arcán patakzottak a könnyek. Próbáltam hozzá bársonyos hangon beszélni hozzá.
- Jól vagy, kicsim? Hol az anyukád? Gyere, keressük meg jó?
Hirtelen egy kisbabát tartó, rémült nő pórbált átverekedni a tömegen, észre sem véve a feszült helyzetet.
 - Jason? Hol vagy? Nem láttak egy kisfiút? Szőke, narancssárga pólóban.

 Arcán megkönnyebülés hulláma futott végig, smikor a tömegben kiszúrta a fiát. Futás közben feljebb tolta a csípőjén a kisbabát.
- Nem szaladhatsz csak úgy el, Jason! – kialtotta. – Halálra rémítettél! Jól vagy? – guggolt le a kisfia elé. 
- Köszönöm, egyszerűen eltűnt mikor éppen a kicsi pelenkáját cseréltem, és…
- Minden rendben. – intettem. – Kisfiú jól van.
Hirtelen Justin meleg, puha kezét éreztem a derekamon.
- Hihetetlen vagy. – mosolygott rám. Szemét bogarásztam, miközben teljesen elidőztem meztelen felsőtestén, szépen kidolgozott hasizmán.
Álmodozásomat a rendőrautó hangos szirénázása törte meg. Nem telt el fél perc sem, de már is előttünk állt a talpig kékbe öltözött rendőr.

- Mi folyik itt fiatalok? – bökött az eldobott székre. – Nem várok választ. Te, te, te, maga, és ti ketten a rendőrőrsre! –mutatott ránk Justinnak, Edwarda, Lance-re és a férfire. Mindannyiunk arcára megdöbbenés ült ki. - Most! – ordítozott velünk a rendőr