-Ne…  - szóltam rá, mikor már a nadrágom kigombolásánál tartott. 

- Most miért ne? – nézett rám gonoszul vigyorogva.
- Mert… ne. – kibújtam forró ölelése alól, majd szerényen néztem rá.
- Valamit rosszul csináltam? – nézett rám elkerekedett szemekkel. Elém állt, s mélyen a szemembe nézett.
- Nem, nem. – ráztam meg gyorsan a fejem. – Csak most nem lehet. – éreztem arcom vörössé változik. Próbáltam rejtegetni, de nem sok sikerrel. Justin kérdően nézett rám.

- Mi van, nem olvastál biosz könyvet? – nevettem fel.
- Őőő. Szóval… - hebegett-habogott a levegőbe.
- Igen úgy. – bólogattam önelégült mosollyal.
- Egy hét? – húzta száját. 
- Egy hét kínszenvedés.
- Egy hét őrület. Ne már. Hogy fogom kibírni? – közelebb jött, s szorosan magához húzott. Erre volt szükségem. Egy erős, szorító, megértő, vágyakozó ölelésre. 
- Mennünk kellene. Nem soká indul a gépünk. - bőröndjeimhez léptem, és beledobtam a ma vásárolt cuccot. Justinnal gyorsan rendbe raktuk a szobát.
- Szeretnék még ide visszajönni. – fordultam hozzá. Kedvesen nézett rám, majd gyorsan megrázta haját.
- Én is. Remek hely, csodás emberekkel. 
- Igen… - szünetet tartottam. Usher körülbelül tíz perc múlva jöhet majd. Szomorúan leroskadtam az ágy szélére.  – Annyira szeretnék átlagos ember lenni. Paparazzisok, újságírók, pletykák nélkül. – kérdően nézett rám Justin.
- Nekem ez volt az álmom… hogy egyszer ilyen életem lehessen. – nem válaszoltam, hiszen erre nem lehetett válaszolni. Nem akartam megbántani, vagy szíven szúrni. Fontos volt az életemben. Az egyik legfontosabb.
- Gyertek. – nyitott be Usher. Gyorsan felkapkodtuk bőrönjeinket s elhagytuk az országot.

*Horvátország.

- Nyaraló a tengerparton?! – ordítottam Justinra, mikor egy „palotaszerű” nyaraló előtt álltunk.
- Nem nyaraló, csak egy kis magánszálloda. Ha érted, hogy értem. –ütögetett vállon Pattie. Elképedve bámultam rá, s végül bementem a házba. Csodálatos színek, mesébeillő bútorokkal. Mintha csak valami lakberendezési újságba csöppentem volna. Kinéztem a gigászméretű ablakon, és csodás látvány tárult elém. Mélykék tenger, homokos part. Csodálatos.
- Lemegyek a partra. – szóltam Justinnak, és gyorsan a fürdőszobában átvettem a ruhámat. Fehér spagettipántos fölső, világoskék térdnadrág és egy fekete Nike papucs.
- Mehetek veled? – kérdezi Justin ragyogó szemekkel.
- Egyedül szeretnék menni. – majd kiléptem az ajtón. És a part felé vettem az irányt. Egy hatalmas körhinta, Twister és rengeteg kirakodó volt. 

A vásárban hatalmas tömeg vergődött össze. Vagyis –javítottam ki magam- a Beach Tenger Gyümölcsei napokra gyűlt össze a tömeg. Vettem egy pohár szódát az egyik árusnál, s közben az egymás hegyén-hátán parkoló autókat figyeltem a mólóhoz vezető utcákon. Kiszúrtam azt a néhány vállalkozó szellemű tiniket is, akik a vásárhoz vezető úton mulatták az időt. Hirtelen valami furcsa érzés tört elő belőlem. Mintha egészen más ember lennék. A vásár csak egy rendezvény volt a móló végében található parkoló közepén, és a leginkább egy kisvárosi búcsúhoz hasonlított. Az ütött-kopott körhintákat a vásározók állították föl, a parkolóban pedig hosszú sorokban álltak a túlontúl drága portékákat és zsíros ételeket árusító sátrak. Az egész hely, olyan … visszataszító volt.
 Nem mintha úgy tűnt volna, hogy bárki is osztja a véleményét. A hely dugig volt. Öregek és fiatalok, családok, egymást bámuló tinédzserek. És a legfurcsább, ám de legjobb ebben az egész helyzetben: nem ismertek fel. Mindegy merre mentem, mindenütt utat kellett törnöm magamnak. Mégpedig izzadságszagú testek között. Hatalmas, nyirkos testek között, melyik közül kettő kis híján fasírttá lapított, mikor váratlanul egyszerre álltak meg mellettem. Kétség sem fért hozzá, hogy mindkét test gazdája sült virslit és lisztben megforgatott, majd olajban kisütött Snickers csokit evett – ez utóbbit az egyik árusnál láttam. Elfintorodtam. Visszataszító.
 Kimenekültem a tömegből, elhagytam a körhintákat és a vásári sátorozó zsivajától visszahangzó parkolót. A móló felé vettem az irányt. Szerencsére a tengerhez közeledve a sokadalom egyre kisebb lett, s a hátam mögött hagytam a kézzel gyártott emléktárgyakat áruló sátrakat. El sem tudtam képzelni, hogy bármit vegyek itt magamnak, vagy a családomnak, esetleg Justinnak – ugyan ki költene akár egy minimális összeget is egy kagylóhéjból készített kerti törpére? Persze kézenfekvő, hogy valaki mégis vásárol ezeknél az árusoknál, különben már tönkrementek volna.
  Annyira össze voltam zavarodva. Hirtelen elvesztettem az érdeklődésemet az egész „vásárosdi-tömegesdi” iránt, így megfordultam, hogy visszamenjek a jelenlegi házunkhoz, amikor hirtelen kilibbentettek az egyensúlyomból.
  Egy hosszúra nyúló pillantara.
  Épp időben fordultam meg, hogy lássam ahogyan egy ismerős srác teljes erőből rohan felém.( Félmeztelen test, ám de arcát nem lehetett látni, eltakarta a lemenő nap árnyéka. Nagyon ismerős volt. Röplabdás lehetett, hiszen labda volt a kezében.) Mielőtt bármit is tehettem volna, a fiú nekem ütközött. Éreztem, hogy egy kar visszaránt, és szinte bénultam figyeltem ahogyan a kezemben tartott műanyag pohár teteje lerepül, s a szóda ívet rajzolva a szétfröccsen a levegőben, majd beteríti az arcom és a pólómat. 
  Aztán ahogy elkezdődött, vége is lett az egésznek. A közvetlen közelemben végre megpillantottam a fiú arcát.
Tudtam, hogy ismerem.