-Mi van veled Miranda? – áll fel Justin, és a fürdőszobába veszi az irányt. Nyitva hagyja az ajtót.

- Mi lenne? – értetlenkedek.
- Annyira megváltoztál. – sóhajt fel, majd ledobja magáról a törülközőt. Egy szál boxerben az ajtófélfát támasztja. Szívem hevesen ver, szaggatottan veszem a levegőt.
- Hogy érted? – fészkelődni kezdek, és megpróbálom lerázni magamról a pillantását.

- Hova lett az én agyhúzós Mirandám? – néz rám nagy szemekkel, majd elindul a bőröndjei felé. Nem tudok mit válaszolni rá. Egy rövidgatyát húz fel, majd mellém ül. Csak nézek magam elé. Iszonyatosan cikinek érzem most magam. Nem értem. 
- Hol vannak a cuccaim? – kérdezem halkan, de még mindig nem merek a szemébe nézni.
- Ott. – mutatott a fekete bőröndjeimre, amik a tv mellett voltak. Bólintottam, és kivettem belőle egy körülbelül négy számmal nagyobb pólót és egy franciabugyit. Bementem a fürdőszobába, ledobtam magamról a törülközőt, és gyorsan lecseréltem a bugyimat, és felkaptam a pólót. Justin még mindig ott ül egyhelyben. Nem mozdult azóta. Nem „merek” a közelébe menni. Most megtartom a távolságot tőle. Elhidegültünk egymástól…
Így letelepedek a kanapéra. Felhúzom lábamat, és csak nézek magam el. Negyed óráig még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
- Mi történik köztünk? – kérdezi, s mellém huppan. Csak mered maga elé. Nem néz rám. Rettentően nehéz.
- Szeretnék átlagos lány lenni. Akiben semmi különös nincs, aki…. – nem ismeri Justin Biebert. 
- Én is. – szomorúan tekintek magam el.
- Talán szünetet kéne tartanunk. – bököm ki, de még magam is meglepődök.
- Mi?! Miranda… gondold át kérlek. Sóhajtok, nem hiszem, hogy meggondolom magamat. De bólintok. Justin feláll és lecsukja a villanyt, majd visszaül mellém.
- Szerinted normális dolog ez? – értetlenül nézek rá.
- Micsoda?

- Ez. Hogy ennyire elhidegültünk egymástól. Kezdem azt hinni, hogy nem is vagy a barátnőm. – mondja, s megrázza a haját. Nem merem bevallani, de én is kezdek így érezni. Nem válaszolok. Felállok, és kimegyek az erkélyre. Közben felkapok egy lepedőt. Leülök a a padra, és magam köré tekerem a lepedőt. Felhúzom lábamat. Hajamba erősen belekap a hűvös szél. Gondolkodnom kell. Erre van most szükségem. Gyönyörű a város. A folyópart gyönyörűen ki van világítva.
- Kicsim…kérlek. – leül mellém.  „Adok” neki is a takaróból. Szorosan mellém bújik. Érzem édes illatát, amiben a gyomromban a pillangók újabb táncot lejtenek. – Nem akarlak elveszíteni. – szemeibe nézek. Azokba a gyönyörű csillogó, mélybarna szemeibe, amik most is ugyanúgy ragyogtak, reményre várva.
- Én se. – suttogom alig hallhatóan. Karjával átkarolja a vállamat, és csókolgatni kezdi a nyakamat. Ez.. ez az amire vártam. Most már érzem, hogy tényleg „egymásnak vagyunk teremtve”. Várjunk csak… honnan szedtem ezt?... Nem akarok elveszíteni. Most nem. Most szükségem van rá. Szükségem van rá egész életemben. Hogyan tudnék nélküle élni?
- Szeretlek. – böktem ki, majd közel hajoltam hozzá. Arcomon éreztem szuszogását. Forró lehelettét, szemeiben a feltörekvő vágyat.

- Imádlak. – suttogja alig hallható rekedt hangon. Szívem hevesen ver, kezem remeg, ereim megfeszülnek, mind a ketten heves kapkodjuk a levegőt. Csak mi számítunk az örökkévalóságig. Mindörökké.
Fejemet vállára döntöttem, és éreztem, hogy elnyom az álmosság. És csak zuhanok egy sötét, végtelen mélység felé…
- Miranda, Justin! Hasatokra süt a nap! – trappol ki az erkélyre Usher. Erkélyre..? Szóval az erkélyen aludtunk.
- ’Reggelt. – nyújtózkodok, majd Justint is ébresztgetni kezdem.
- Mimii?! Már reggel van? Úristen hol vagyok?! – hadarta gyorsan, majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Jó kezekben. – két kezemmel átöleltem, majd felálltam, és lerántottam Justinról a takarót.
- Anyaaa. Ne máár. – mosolygott rám azzal a tündéri gödröcskéivel az arcán. Érzem, hogy arcom elpirul. Fogom magam,és a bőrönd felé veszem az irányt. Kiveszek egy lila melltartót, fehérneműt, egy fehér hosszított pántos felsőt, és egy világos farmer nadrágot. Gyorsan magamra kaptam, és kisiettem Justinhoz, aki megint vissza aludt. Lehajoltam hozzá, és óvatosan megbökdöstem.
- Jus… - nem ébred. Na jó. Majd éneklek, azzal a szörnyű hangommal. – Love me, Love me say…

- Miranda… énekelj még. – kérlelt csukott szemmekkel.
- Na tessék, és be sem fejeztem a refrént. – végül felkelt a padról, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Szeretlek. – rámosolyogtam, és bement a szobába. Előkaptam mobilom, és gyorsan tárcsáztam. Körülbelül 2 percig csöröghetett ki, mikor ismerős hangot hallottam.
- Dorina?