Nagy szemekkel nézek rájuk, mintha nem csináltam volna semmit. Beinvitálom őket az ajtón. Leülnek a kanapéra. 

- Miranda... beszélnünk kéne. – hát gondoltam, hogy nem pudingot kérni jöttek. Tágra nyílt szemekkel bólintok. 
- Szóval. Justinnak elkezdődik hamarosan a koncertkörútja. Még ezen a héten koncertje lesz itt helyben. És arra gondoltunk, hogy felvehetnétek egy közös dalt.  – hadarta Usher. 

- Persze. – bólogatok, de érzem, hogy itt ennek még nincs vége. 
- A körút decemberig tartana. Távol a családodtól. Így is vállalnád? – folytatta Jeremy. Szemébe néztem, és láttam, hogy reménykedik az „igen” válaszomban.
- Fél év? – rettentem meg. Elég volt nekem egy hónap abban a tudatban, hogy „nincsen családom”.
- Igen. – szólalt meg Justin halkan. – De szeretnénk ha velünk jönnél. – gesztenyebarna, sugárzó szemei szó szerint kérlelt. Nagy a késztetés, hogy igent mondjak.
- Anyával meg kellene beszélnem. Meg persze Lucie… -húztam szomorúan a számat. – Jazzy hol lesz addig? – böktem a kislányra, aki Justin ölében ült. 
- Apunál! –kiáltott fel hangosan. Mosolyogva néztem rá. Barnás-szőke frufruja a majdnem a szemébe lógott. Annyira hasonlítanak egymásra Jussal.

Hirtelen kattant a kilincs, és anya meg Lucie léptek be az ajtón.

- Sziasztok… - váltogatta anya a rémült tekintetét köztem, és az összegyűlt kis „népen”.
- Anya… elmehetek Justinal… a turnéra? – nagy, szánakozó szemekkel néztem rá. Anyára néztem. Ijedten meredt rám, és a rémültségtől a fotelbe huppant.
- Vigyáznék rájuk. – hadarta gyorsan Pattie.
- Ez nagyon nehéz döntés… - fújta ki a levegőt a száján. A semmibe nézett, és nagyon gondolkodott. – Miranda… nekünk még beszélnünk kéne.  
- Mondjad. – vágtam rá gyorsan.
- Négyszemközt…
- Majd a többiek becsukják a szemüket. – sürgetni próbáltam. Erre a kijelentésemre mindenki nagy nevetésbe tört ki. De én csak anyára meredtem, és próbáltam nógatni.
- Ne komolytalankodj… - odalépett elém, erősen megszorítottam a kezemet, és a konyha felé húzott. Még egy utolsó szánakozó pillantást vetettem Justinra. Reményekkel teli volt a szeme.
- Szóval miről is lenne szó? – néztem anyára. Neki dőlt a falnak, és hangosan szuszogott.
- A szülinapodon akartam elmondani… de. – mély levegőt vett, és könyörgően rámnézett.
-  De mi?  Anyaa, ne nyúzz már. – nyafogtam.
- Oké. Szóval. Mikor kicsi voltál…. Akkor én igazából nem is ismertelek. – összeráncoltam homlokomat. Ránéztem anyára, de nem mert a szemembe nézni. Már éppen kérdeztem volna, hogy ezt most, hogy érted? De megelőzött. – Én… ör.. –megköszörülte a torkát. – Szóval. Örökbe fogadtalak.  – örökbe fogadtalak… örökbe fogadtalak… örökbe fogadtalak… örökbe fogadtalak… örökbe fogadtalak… Anya szavai keringtek a fejemben. Úgy éreztem már nem is lélegzem. Kapkodva vettem a levegőt, torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Lábam, kezem elkezdett remegni, szívem őrültem kalapált.

- Kicsim, nézd…. én… - nem tudtam ránézni, ezért jobbnak látta, ha nem is mentegetőzik.
- UTÁLLAK! – kiviharoztam a konyhából. Nyugalomra van szükségem. 

- Hé, hova mész? – szólt utánam Justin. Nem fordultam hátra, csak becsaptam magam mögött az ajtót. Még az utolsó szavait hallottam.. –Miranda!

Végig futottam az utcákon. Az emberek furcsa tekintetüket legeltették rajtam. Nem érdekelt. 
A forró homok lábamat égette.  Leültem egy sziklára. A hullámok édesen nyaldosták a homokot. Szememben könnyek gyülekeztek. Hogy tehette ezt velem? És a születésnapomon akarta elmondani?! Elrontani az egész életemet?! Hogy a francba képes valaki ilyenekre?

Hirtelen egy puha kezet éreztem vállamon.

- Kicsim. – Justin hangja volt. Nem akartam ránézni. Éreztem, hogy szemem felduzzadt, és lángol. Szégyelltem magam. Leült mellém. Hosszú hajamba erősen belekapott a szél. Lábamat felhúztam, s elrejtettem az arcomat. Csendben ültünk egymás mellett. Hálás voltam érte, hogy nem faggatott.
- Mi történt? – áh. Kellett nekem megszólalnom.
- Anya.. azt mondta, hogy örökbe fogadtak. – még mindig nem néztem rá. Hideg könnycseppek gördültek végig az arcomon.
- Komolyan?! – döbbent meg. Nem szóltam semmit. Átkarolta derekamat, és közelebb húzódott hozzám. – Itt vagyok. Melletted. Ne sírj. – közel hajolt. Éreztem nyakamon forró leheletét. A bizsergés járta át egész testemet.
- Köszönöm. – suttogtam alig hallhatóan. 
- Anya és Usher beszélt az anyukáddal. Azt mondta elenged. Csak Lucie-t sajnálja. – hátamat simogatta. Bólintottam. – Még ma el kell kezdeni az előkészületeket, és talán egy héten belül kész is.
- Meg van a dal? 
- Igen. – mosolygott rám kivillantva hófehér fogsorát. – Mikor először találkoztunk, még aznap írtam egy dalt. – felemeli a fejemet. Ujja forró nyomot hagy az államon. Még mindig nem merek a szemébe nézni. – Nézz a szemembe. – tétovázok. De nem tudok ellenállni annak, hogy lássam ragyogó szemét. Tekintetünk találkozik. Szívem egyre gyorsabban ver, levegőt hangosabban veszem. – Nem bírnám ki, hogyha nem láthatnám azt a két szép gesztenyebarna szemedet. – még mindig a szemeimet fürkészte. Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb és vörösebb lesz. – Zavarba hoztalak? – kuncogott.
- Ez nem egyértelmű válasz? – mutattam az arcomra. Felnevetett.
- Amúgy. Ne haragudj anyukádra. – összeszűkült szemekkel néztem rá. – Ő nevelt fel. Mindent megadott neked, amit csak tudott. Ne hagyd cserben őt. Főleg most. Válságos helyzetben hagytad most magára. Én is ezt tettem volna, hidd el. De… ott van Lucie is. Testvéredként szeret téged, és te is őt.  Amúgy mi anyukád neve? – néz rám nagy szemekkel. Hihetetlen, hogy mennyire megával ragadó tud lenni ilyenkor…
- Felisa. – böktem ki.
- Olasz. – mosolyog rám kedvesen. – Lerí rólad, hogy spanyol vér csörgedezik benned. – nevet rám.
- Anya egyszer azt mondta, hogy spanyol, ír és olasz. Nem tudom ebből mennyi az igazság. – húzom a számat.
- Hidd el neki. Gyönyörű lány vagy. Rengetegen irigykednek rám, hogy milyen jó csajom van. – kacsint rám sejtelmesen. – Olaszos a szemed. A hajad spanyol, a bőröd meg ír. – mosolyog rám kedvesen.
- Ezt honnan szeded? – nézek rá nevetve.
- Rólad. – mosolyog rám. – Megyünk enni? Úgy érzem felfalnék egy tál bolognait. 
- Akkor ne csak érezd. – felálltam, és magammal húztam Justin-t is. – Együnk is!

Odaértünk az étteremhez. 
- Amedo’s Restaurant? – néz rám értetlenkedve Jus.
- Itt lehet kapni a világ legjobb pizzáját. 
 - Pizza? – néz rám kérdően. Biccentek, majd leülünk a bárpult előtti székre.
- Mirandaa. Mit hozhatok? – jött oda hozzánk Amedo. Kedves akcentusa van. – És, ki a kis barátod? –biccent mosolyogva Justin felé.
- Justin. Bieber. – éreztem, hogy arcom elpirult. Nem szoktam kiejteni a „Bieber” nevet. – A szokásos pizzát. – Amedo rám kacsint, és már be is lépett a konyhába.
- Szokásos? –fülig érő szájjal bólintok. – Tudod, én egy menő étterembe vittelek volna, ahol egy erkélyen ennénk, és romantikusan beszélgetnénk. – ránézek, de csak a szememet forgatom.
- Nem kell „menő” hely, hogy jól érezd magad  ott ahol vagy. 
- Nem is ezt mondtam. – vonja meg a vállát. – Csak ez nem olyan romantikus. – húzza a száját.

- Eleget romantikázunk mi majd a turnén nem gondolod? – nézek rá kihívóan. Látom, hogy arca lángvörössé válik. Kínzom még egy kicsit. – Hányszor gondolsz ARRA egy nap? – arca még vörösebb lesz. Próbálja leplezni a haja igazgatásával. Mutatóujjammal felemelem a fejét, és kiskutyaszemekkel nézek rá.
- Most komolyan kérdezed? Négyszer, ötször. – nevetésbe török ki. – Ma nem akarsz? – néz rám, s az eddigi vérvörös arcát felváltotta a csábos tekintete.
- De nálad otthon vannak.. – húzom a számat.
- Á-á. Az egész családom a stúdiózással van lefoglalva. – annyira vonzóan néz rám, hogy nem tudok ellenállni neki. Annyira ennivaló, édes és angyali. Angyali? Nem. Justin nem angyali. Egy kisördög. Egy irtózatosan jóképű srác bőrébe bújt kisördög.