Ki sétáltunk a szórakozó helyről, és elindultunk Justinékhoz.

- Annyira sajnálom, hogy besértődtem ettől az egésztől. Nem is tudom, hogy mi volt velem. Annyira akartalak megint látni… 
- De honnan tudtad, hogy itt vagyok? – néztem fel rá kíváncsian.
- Hallottál már a megérzésről? És hogy minden szerelmes lány a bulikon ülni szokott? – mondta kedvesen. Szorosan megfogta kezemet.
- És te ebben már profi vagy ügye? – nevettem felé.
- Nem, dehogy.  – mosolygott rám.
- Megnyugodtam! – nevettem felé.
Hirtelen elkezdett szakadni az eső. Dörgött, villámlott. Rögtön futásnak eredtünk. Úgy esett mintha dézsából öntötték volna. Már mind a ketten bőrig áztuk, pedig még nagyon messze voltunk Justinéktól.
- Hogy eshet ennyire? – nézett előre Justin a szakadó esőben.
- Ne tőlem kérdezd.

*krrrgssssh-csrrggg*

Elment az áram. Semmi nem lehetett látni az egész városban. Az eső pedig még mindig szakadt. Az égen össze-vissza cikáztak a villámok. Nem tudtuk, hogy merre is kell menni, hiszen vaksötét volt. Legalább, ha a Hold világított volna. De még azt sem láttuk, a komor felhőktől.
- Jól van én nem futok. – jelentettem ki egyhangúan.
- Megfázol. – Justin nem volt mellettem. Előttem volt hallottam a hangján.
- Hol vagy? – kérdeztem aggódóan.
- Várj, megállok. – annyira zuhogott az eső, hogy alig hallottam valamit. Megint dörgött az ég.
- Áhh! Meg vagy. – jelentettem ki boldogan, majd megöleltem Justint.
- Hm? Én? Dehogy. Még mindig itt állok.
- Akkor… ja. Hogy ez egy fa. – éreztem, hogy elpirultam, de a hideg levegő sokat javított a helyzeten. Hallottam, hogy Justin hangosan elneveti magát. Kezdtem érezni a közelségét.
- Eeez már Justin Bieber lesz! – ugrottam a nyakába. Szó szerint. 
- Óh. Szóval hátsó támadást indítasz ellenem? – hangoztatta  szavait gonoszan. Felvett a hátára, s így indultunk tovább. Nevetve összekócoltam a haját.
- Hey, a hajam. – kacagott.
- Imádom a hajadat! 
- Imádom mikor ezt csinálod! 
- Imádom, mikor szereted, amit csinálok!
- Imádom, mikor azt mondod, hogy imádod, amit velem tehetsz!
- Imádom, mikor… nem tudok már erre mit mondani. – nevettem fel szívből.
- Imádom, mikor én se tudok már mit mondani. – nevetgélt.
- Nem vagyok nehéz?
- Mint a pillangó. 
- De most komolyan. Elbírsz? Nem muszáj cipelned.
- Ugyan Miranda, tudod hogy én izmos ember vagyok! – hahotázott saját egoizmusán. Én se tudtam ellenállni a nevetésnek.
- Az én egós pasim vagy. – öleltem meg a nyakát.  Beszívtam frissen mosott haja illatát. Teljesen elgyengültem, úgy éreztem, leesek a földre.

- Nem vagyok egoista, csak… 
- Csak? – nevettem fel.
- Csak túlságosan szerelmes vagyok beléd. – mondta szégyenlősen. Nem tudtam mit mondani rá, csak néztem magam elé. Nem tértem észhez, attól amit az előbb mondott.
- Mindjárt otthon  vagyunk.  - mondta boldogan. - …Azt hiszem. – még mindig nem lehetett látni egy kukkott sem, de már nem esett olyan erőteljesen az eső. Nagyon fújt a szél.
- Ohhh! Figyeleeed! Milyen pro vagyok! – leeresztett a földre, és kinyitotta a kapuajtót.
- Justin, biztos vagy te ebben…? – aggodalmaskodtam. Lehet, hogy rossz házba nyitottunk be…
- Teljesen. – ment előre. Megfogta a kilincset, és próbálta volna kinyitni. Megrángatta párszor. – Vaagy, nem is olyan biztos…
- Justin, ügye nem azt akarod mondani, hogy betörtünk?
- Nem mondom, csak gondolom… szerintem fussunk. – hangjában aggodalom hallatszott. Nem láttam arckifejezését, de el tudtam képzelni. Nem bírtam már nevetés nélkül.

- Hallod, ez is csak velünk fordulhat elő. – már fulladoztam a nevetéstől, de már Justin is. – Várjál csak, mi nem itt laku *KOOPP! * - azt hiszem neki mentem egy lámpaoszlopnak. Nagyon fájt a fejem. – Áh..uuu.. ez fájt. – könnyesre nevettem magamat. Justin már nem is volt mellettem. Hátra néztem, igaz nem sokat láttam, de kirajzolódott Justin alkata. Annyira röhögött rajtam, hogy nem bírt tovább menni.
- Fájt? – mondta hangosan.
- Hát neeem. Szerinted? – kacagtam magamon.
- Mintha csak magamat látnám. – odafutott mellém, és átölte a csípőmet. Mentünk tovább az úton. Vagyis inkább kerestük a házat.
- Nem ez az az utca?  - néztem fel Justinra.
- Lehet. De akkor… – befordult, egy házhoz, és kinyitotta a kaput. – Tudod, holnap tele lesz az újság avval, hogy én vagyok a betörő. – nevetgélt.
- És hűséges társával. – megfogta a kezemet, és a bejárati ajtó felé mentünk. Megfogta a kilincset, és lenyomta.
- Ohhhóó! És te még nem bíztál bennem! – mondta önimádó hangon, s bement a házba.

- Nem mondtam, hogy nem bízok benned. – nevettem felé, majd mentem utána.
- De gondoltad. – nézett felém mosolyogva.
- Hanyagoljuk a témát. – vetettem le magamat a kanapéra. Az egész házban még mindig rettentően sötét volt. 
- Mit csináljunk?  Lenne egy-két ötletem… – huppant le mellém. Átölelt. Éreztem vizes bőrét, és a kiálló hajszálai arcomat csiklandozták.
- Mondjuk törölközzünk meg. – felálltam Justin mellől, és kitapogattam a fürdőszoba ajtót. Kinyitottam az ajtót, majd megfordultam. Tudtam, hogy Justin még mindig ott ül a kanapén.

- Ne nyiss be.
- Hát... most jó ötletet adtál... – fordult felém Jus. – Nyugi, nem fogok.  – bólintottam, majd kerestem egy törülközőt. Levetettem a ruhámat, majd alaposan megtörölköztem. Felvettem a melltartómat, meg a francia bugyimat, majd körbe csavartam magamon a törülközőt. Kinyitottam az ajtót.
- JUSTIN! – nagyon megijedtem, ott állt előttem, teljes nagyságában. Kerestem a szemkontaktust, de annyira koromsötét volt, hogy alig lehetett látni az orromig. Magához húzott, majd szorosan megölelt.
- Imádlak.  – suttogta fülembe. Teljesen kirázott a hideg. Már-már fáztam. Justin pólójába dugtam a fejemet, és mélyen beszívtam. Rettentően vizes volt, de nem törődtem vele.
- Tudsz adni ruhát? – kérdeztem félénken.
- Persze. – megsimogatta a hajamat, majd a szemembe lógó vizes tincset a fülem mögé rakta. Hosszú csend következett.
- Olyan törékeny vagy így törülközőben. – törte meg a csendet. Éreztem, hogy elpirultam, és egész arcom égett. Nem volt alkalmam már megszólalni. Felvett az ölébe, és a szobájába vitt.