A lábam görcsbe állt s remegett. Átöleltem Justin derekát. Éreztem, hogy mindjárt összeesek.

- Én is. – suttogtam neki vissza. A gyomromba pillangók telepedtek. Justin belekezdett a Never Let you go c. számába. Hirtelen elém tartotta a mikrofont, és arra invitált, hogy én is énekeljek. Nem akartam vele ellenkezni, így hát vele együtt énekeltem.

A közönség hangosan tapsolt. Justin megfogta a kezemet, és megprögetett. Nem bírtam ki nevetés nélkül. A végén már ő is nevetett. Lenéztem a közönségre, és annyi gyilkos szemmel találtam magam szembe. De hiszen tudták, hogy együtt vagyunk… már régen. Majdnem 3 hónapja. Nem értem. Megszokhatták volna már. Az össze jókedvem elszállt az égnek felfelé. Hirtelen forogni kezdett a világ. Nem bírtam tartani már magamat. Éreztem, hogy a lábam összecsuklik, és a gravitáció magával ránt. Az egész világ elsötétült.

- Miranda… hahó! – hallottam anya hangját. A szemem még csukva volt. Nem érzékeltem a külvilágot. Egy puha kezet éreztem a homlokomon. Bármennyi kéz közül is felismertem volna. Justin keze volt az. Kisöpörte a szememből a hajamat.
- Ügye nem miattam állt le a koncert? – kérdeztem halkan. Felültem. Egy kanapén feküdtem.
- Már is miattad aggódik. – hallottam Emily gúnyos hangját, aztán felnevetett. Nem gondolta komolyan. Mire észhez tértem Justin szoros ölelését éreztem. Kirázott a hideg, de a melegség is átjárt. 
- Amúgy is csak két számot adtunk volna elő. Nyugi. – mosolygott rám, majd egy csókot lehet a számra. A testemen átfutott a bizsergés, újra és újra.
- Láttad, azt a sok rajongót? Mindegyik úgy nézett rám, mintha megöltem volna az anyjukat. – mondtam rekedt hangon.

- Féltékenyek. 
- Miattad féltékenyek rám. Nem akarok, hogy miattam tönkremenjen a karriered. 
- Nem érdekel ha tönkremegy. Fontosabb vagy mindennél. – ölelt magához még szorosabban.
- Holnap nem mehetsz Atlantába. – mondta anya. Éreztem, hogy a düh elönti az egész fejemet. Képes lettem volna kivágni az ablakon egy széket. Nagyon dühös lettem. 
- Most miért? – próbáltam leplezni a dühömet. Nem nagy sikerrel.
- Ne legyél már dühös. Rossz állapotban vagy. Justin te is látod. – úgy utálom, mikor ellenem uszít mindenkit. Bieber kutyusszemekkel meredt anyára.

- Ne is próbálj meghatni. – mutogatott az ujjával. – Nem dőlök be ezeknek a kutya szemekkel. Miranda ezzel már immunissá tett. – komolyan. Az a célja, hogy leégessen mindenki előtt. Megforgattam a szemeimet, csak hogy ő is lássa, hogy UNOM.  JB leült mellém a kanapéra. A karjával átölte a derekamat.
- Justin, majd Usher elvisz téged. Miranda, most csak kibírod nem ? – megráztam a fejemet, és a könnyeimmel küszködtem. Senki nem ért meg minket. De azt azért mégsem mondhatom neki, hogy „ figyel már anya, engedj már el, mert Jussal akarunk csinálni „valamit”. Nem vagyok ennyire közvetlen az anyámmal.
Felkeltem a kanapéról, megöleltem Emilyt. Olyan jó volt már látni. Érezni a közelségét.
- Annyira hiányoztál. - mondta, majd láttam, hogy a szeméből egy könny siklik végig az arcán.
- Ne sírj mert.. – nem bírtam tovább mondani, elcsuklott a hangom. Elbúcsúztunk egymástól, majd Justinnal elindultunk hozzájuk. Tíz perc alatt odaértünk, kinyitotta az ajtót. Leültünk a kanapéra. A könnyeimmel küszködtem. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy itt maradjon velem. Örökre. Nem számít már senki. Csak ő. Csak mi. 

- És ha most? – kérdezte félénken Jus.
- Most nem jó. Túlságosan le vagyok törve. 
- De, akkor felvidítalak. – mondta mosolyogva. Nem bírtam neki ellenállni. De az érzet, hogy itt fog hagyni, teljesen lelombozott. Ledöntött a kanapéra, majd csókolgatni kezdett.
- Ne, kérlek. – mondtam, majd felültem. 
- Sajnálom. – majd megrázta a haját. –  Mindjárt jövök. - felpattant a kanapéról, és felszaladt a szobájába. Gyorsan vissza is szaladt. Leült mellém, és egy dobozkát nyújtott át nekem.
 - Tessék. – nyomta a kezembe nagy bociszemekkel.
- Megmondtam, hogy ne vegyél nekem semmit. De.. mi ez? – kérdeztem, majd egy puszit nyomta a szájára.
- Nézd meg. – nevetett, majd megrázta a haját. Levettem a kis szalagot a fehér dobozkáról, és felnyitottam. Az állam is leesett a meglepetettségtől.  Egy kis ezüst karlánc volt. Rajta ilyen lelógó kis  medálokkal. Az egyikre az volt írva, hogy Justin a másikra pedig, hogy Miranda. A többi medál pedig szív, gitár, és még egy szív amire az volt írva, hogy „forever”. 

- Atlantában szerettem volna odaadni. – mondta, majd megölelt. Szorosan magamhoz szorítottam. Megkértem, hogy tegye fel nekem. Össze kapcsoszta. Olyan … szép. Magamra néztem, és kerestem magamon valami olyasmit amit én is neki adhatok. Levettem a nyakláncomat. 
- A mamámtól kaptam. Még halála előtt adta nekem. – nyújtottam Justinnak.
- Nem fogadhatom el. Hiszen… 
- De, kérlek. – elvette tőlem, majd letette a tévé előtti kávézóasztalra.
- Szeretlek. – suttogta. Felemelt, és felvitt a szobájába. Tudtam mit akar. Ez az utolsó esténk. Jár nekünk.